Mindjárt egy kérdéssel kezdeném ezt a bejegyzést, itt a legelején. Hogy miért nem érezzük mi, felnőttek az Isteni gondviselés erejét?! Miért van az, hogy hiába imádkozunk, nem kapunk választ, nem kapunk támogatást fentről?! Ezért fenti támogatás hiányában a lenti támogatást választjuk. És, hogy miért mondhatta Jézus, hogy olyanokká kell lennünk mint a kis gyermekek?
Hogy mi felnőttek hogy jutottunk erre a sorsa, Teremtőnk ezt is a gyermekeim tükrében mutatta meg nekem, amikor a játszó téren kisebb atrocitásba keveredett az egyik kislányom. Majd Isten kegyelméből megláthattam azt is, hogy mi felnőttek, szülők, nagyszülők, …, stb hogyan vagyunk együttesen bűnrészesek abban, hogy a mi gyermekeink is hasonlóan Isteni gondviselés nélküli felnőtteké váljanak.
És egy újabb kérdést tennék fel, bízva abban, hogy az olvasót válaszadásra készteti. És kaput nyitva a léleknek, választ lel, már azelőtt, hogy elolvasná a teljes bejegyzést.
Amikor a szülő elviszi gyermekét egy játszótérre, és az a gyermek bántva, sértve érzi magát, megijed… stb, hova fut, hova menekül az a gyermek?! Mit fog leghamarabb keresni?!
A gyermeknek első dolga lesz, hogy oltalmat keressen a szülő ölelésében! Hogy ott vigasztalást, bátorítást és megnyugvást, és békességet nyerjen. Mert a gyermeknek Istentől kapott ösztönében van a képessége annak, hogy tudja, hol keressen oltalmat! Nem máshol, mint az ő gondviselőjénél, az ő gondviselője karjaiban, ölelésében!
És egy újabb kérdésözönnel fordulok a kedves olvasóhoz: Vajon mi felnőttek, tudjuk-e, hogy hol keressünk oltalmat?! Tudjuk-e, hogy hová fussunk, hová forduljunk, amikor bajunk, bántódásunk esik, vagy csak, úgy minden ok nélkül, mint a gyermek, aki csak úgy szülei ölelő karjába fut?
És ha nem: Vajon tudjuk-e, hogy mikor vesztettük el ezen képességünket, amivel továbbra is mint gyermek, ösztönösen tudnánk hogy hol keressünk oltalmat?
Felnőttünk! És ez nagy baj, mert a felnőtt önálló akar lenni. És nem tud, mert nem is akar oltalmat keresni, hiszen az oltalom alá futás, a gyermek feladata! A felnőtt feladata az önállóság. És az, hogy a saját lábán álljon, és önállóan oldja meg a problémáit.
Krisztus többek közt a következőket mondta:
És monda: Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek mint a kis gyermekek, semmiképen nem mentek be a mennyeknek országába.
Máté 18, 3
vagy:
Jézus pedig monda: Hagyjatok békét e kis gyermekeknek, és ne tiltsátok meg nekik, hogy hozzám jőjjenek; mert ilyeneké a mennyeknek országa.
Máté 19, 14
Miért mondhatta ezeket Jézus?! Azért, mert ő azt akarta, hogy amiképpen a gyermek fut bizalommal a szülőhöz, egy pillanatig sem kérdőjelezve meg, hogy a szülő az ő oltalma, azon képen mi is, mint gyermekek forduljunk gyermeki őszinteséggel a mi mennyei Atyánkhoz oltalomért!
Viszont mit teszünk mi szülők gyerekeinkkel, ahelyett, hogy mi magunk is gyermekek lennénk Isten országában, hogy lehessen igazi oltalmunk?! Minden erőnket bevetjük annak érdekében, hogy a gyermekeinkből mielőbb felnőtt legyen! Legalább olyan „jó” felnőtt, mint mi vagyunk. De lehetőség szerint, „jobb”!
Alig lesz 3 éves picinke gyermekünk, mi máris elszakítjuk a természetes oltalomtól. Elszakítjuk önmagunktól, hogy beletaszítsuk egy mesterséges „oltalomba”, ahol valójában nincs kegyelem, könyörület, se oltalom! Csak egy mesterséges rendszer, mesterkélt szabályrendszere, amit a kisgyermekkel be kell tartani. Elvisszük már 3 évesen egy napközibe, vagy óvodába, vagy még korábban bölcsődébe. Ahol a kisgyermek számára nincs oltalom. Hiszen a természetes oltalmazó, a szülő helyett, egy erre a feladatra kiképzett, mesterséges „szülő”, van állítva. És ha a gyermeknek oltalomra van szüksége, nem futhat oda úgy, ahogy a szülőhöz futhat, ahol minden körülmények között megtalálja az oltalmat! Itt a gyermeknek ideje korán rá kell ébrednie arra, hogy ebben a rendszerben nincs oltalom. Csak gyerekegyedek vannak, ahol nem az Isteni természetes igazság győz, hanem egy a pedagógus által választott igazság, amit emberi szabályrendszerek, értékrendek alapján állítanak fel.
Vizsgáljuk csak meg milyen szépen mutatja ez a valóság az Istentelenséget. És azt, hogy felnőttként, habár imádkozunk, és hiszünk Istenben, még sem tudjuk az Ő oltalmát választani! Mégsem tudunk az Ő oltalma alá futni.
Menjünk egy picit vissza az óvodába, a gyermekeink példájához. Amikor a gyermekünkkel valami történik az óvodában, ő tudja, hogy neki van természetes oltalmazója, akihez, ha oda futhatna, megvédené, oltalmába zárná őt. Tehát hisz a szülőjében, tudja, hogy Ő van, és mindenkor van, és azt is tudja, hogy a szülő őt szereti. Ám sajnos mégsem futhat hozzá, mégsem kérheti, azaz kérheti, csak nem kaphatja meg a természetes oltalmat, a szülő segítségét.
És ahogy egyre több ilyen történik, ahogy a gyermek egyre cseperedik, és egyre több időt tölt ebben az Istentelen rendszerben, úgy egyre távolabbi lesz számára az a természetes igazság, miszerint van olyan élő oltalom, ami alá bármikor lehet futni.
Így felejti el a gyermek felnőtté válásáig azt, hogy van élő Isten, van élő oltalmazó, akinek oltalma alá bármikor lehet futni!
A fenevad így veszi ki, és mi így engedjük ki kezünkből a gyermeket, átadva a rendszernek, ahol azt programozzák a gyermekeinkbe, (tudva, vagy tudatlanul) hogy csak egy lehetőség van, és az a rendszer!
Hisz már az óvodában azt látja a gyermek, ha baja van nem futhat más oltalomhoz, csak a rendszer által, az erre a célra alkalmazott személyhez!
Csoda tehát, ha felnőttként nem találjuk Istent?! Nem találjuk, mert mi Istentelenségben vagyunk! Mert a rendszerben vagyunk! A gépezetben vagyunk! És a gépezetben nem lehet Istent megtalálni! Oda át kell lépni a rendszer, a gépezet falait!
Ezt a rendszert, amiben élünk, nem Isten építette, így Ő nem is lehet benne! Ezért, aki a rendszerben véli Istent látni, tudjon róla, hogy hipnózisban él! Isten mindenen ott van, amit Ő épített! És semmiben sincs ott, amit nem ő teremtett!
Legyetek hát olyanok, mint a gyermekek, hogy úgy élhessetek gondtalan, mint gyermek, mely soha nem volt elszakítva egy pillanatig sem az ő szüleitől!
Vélemény, hozzászólás?