A kislányom a tegnap megivott egy üdítőt amely kupakja üzeneteket rejt! „Enyém vagy!” állt az üzenetben. Rögtön jött számtalan megértés azzal kapcsolatban, hogy mi minden az, aminek odaadjuk a lelkünk, mennyi, valójában élettelen, halott dolog van, ami azt mondhatná magáról, hogy enyém vagy.
A napokban egy kedves útitársam vallott a dohányzásról mint függőségről, és arról, hogy miként akart eddig megszabadulni a dohányzástól.
E két dolog újra felszínre hozta bennem azt, hogy én miként szabadulhattam meg Isten kegyelméből ettől borzasztó függőségtől.
A dohányzásra 9. osztályos koromban szoktam rá, engedve diáktársaim csábításának. És itt rögtön meg is állnék egy pillanatra, és vissza küldeném az olvasót az előző kövér betűs mondatra, hogy azt figyelmesen olvassa el!
Miért is álltam meg?! Azért mert itt van elrejtve a mára fenevaddá növesztett kígyó alattomossága! Ugyanis azért, hogy én elcsábultam, nem a csábító diáktársam a felelős! Ezért egyedül én vagyok a felelős! A diáktársam maximum azért felelős, hogy általa hozzám tudott szólni a kígyó! Ugyanis sem Isten, sem Sátán nem szólít meg emberi hangon! Viszont ha én beengedtem magamba bármelyik lelkületet, szellemiséget, akkor belőlem ki tud beszélni az adott lelkület!
Van is egy régi mondás: „Könnyű Katit táncba vinni, ha ő is akarja” Na így vitt bele engem a táncba a fenevad, a kígyó, vagy ha úgy tetszik a Sátán, és jártam táncát, ameddig nem jött a „Kérő”, és el nem kért a kígyótól!
Ekkor már 12 éve jártam ezt a táncot. (Nem szoktam számmisztikával foglalkozni, nem is értek hozzá, ám érdekes, hogy épp 12 év 🙂 )
És hideg voltam, dacoltam mindenkivel, aki langyos volt és próbálkozott a leszokással. Én egyet legyintettem, amikor rám került a kérdés, hogy nem akarok tán leszokni?! Ilyenkor röhögtem egyet, és fennhangon hirdettem:
–„Leszokni?! Hát nem azért szoktam rá, hogy leszokjam”! 😀 és nevettem.
És egy szép reggelen a bentlakás mosdójában, amikor a tükörbe néztem, éreztem, hogy szembe tudnám köpni azt, aki a tükörben van! Gyűlöltem magam testestül, lelkestül, ahogy Krisztus, az igazság hangja mondja:
Ha valaki én hozzám jő, és meg nem gyűlöli az ő atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fitestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom.
Lukács 14, 26
Abban a pillanatban meg voltam undorodva saját magamtól, a saját lelkemtől! Megundorodtam attól, hogy egy levágott, megszárított, apróra őrölt, majd papírba tekert dohánylevél, erősebb, mint én! A halott élettelen dohány, erősebb mint én a lelkes teremtés! „Enyém vagy!”, „mondta a dohány” és igaza volt! Övé voltam, mert gyengébb voltam! Ő határozta meg, hogy mikor mit cselekedjem, hisz ha nem volt cigim, az első utam egy olyan üzletbe vezetett, ahol dohányáruval is szolgáltak! Ha ünnep volt, a legnagyobb gondom az volt, hogy előre vegyek x doboz cigit, hogy legyen azokra a napokra, amikor a boltok is zárva tartanak.
Nélküle nem mentem sehová! Fontosabb volt bárminél, mert bármit otthon mertem hagyni, a cigit viszont nem! Ha valaki dohányzik az olvasók közül, emlékezzen vissza, hogy sokszor volt, hogy otthon felejtett valami. És ebből hányszor volt olyan, hogy a cigarettát felejtetted otthon?! Mert én egyszer sem! Felejtettem már otthon a pénztárcámat, kulcsot, vagy egyebet, de cigit… azt sosem! Vagyis ez az élettelen méreg, mindennél, és mindenkinél fontosabb helyen van az életünkben!
Diák voltam, már felnőtt és sosem volt elég pénzem, mert „minden vagyonom” a cigire, meg dohányzáshoz szükséges kellékekre költöttem.
Ez után lementünk a társaimmal az egyetem büféjébe, és az utolsó 500 lejünkre vettünk egy olcsó kávét (ez akkor még fém pénz volt és ma csak baniknak felel meg) és emlékszem hogy hárman voltunk egy cigire. Mind a hárman dohányoztunk! A lélek adta felismeréstől megszomorodva, összetörve ültem a reggeli olcsó kávé, és a hamutálcán füstölgő utolsó szál fölött és azt mondtam magamnak: „Nem lehet! Nem lehet, hogy egy lelkes teremtés gyengébb legyen mint egy élettelen, megszárított, apróra vágott, papírba tekert, meggyújtott dohánylevél!” Akkora düh, gyötrelem, utálat volt magam iránt, hogy ha akkor nem Isten az aki velem van, tán még kárt is tehettem volna magamban, mert nélküle csak azt érezhettem volna, hogy mindaz, ami én vagyok, az maga a kárhozat, a hiábavalóság, az értelmetlenség. És a hiábavalóságnak értelme nem lévén, nekem sincs értelmem.
Persze ezt akkor nem tudtam, hisz akkor még jó ideig nem fordultam konkrétan Istenhez, akkor még nem kértem én személyesen Isten vezetését, akkor még nem bíztam rá magam teljesen! Ám megnyílt a lelkem, és ott, akkor tudott vezetni engem, hisz az evangélium öltött testet bennem az által, hogy lélek által Krisztus szava elevenedett meg bennem. Hisz észre vettem, hogy amiben vagyok az hazugság, és meg akartam szabadulni a hazugságtól, le akartam vetni a terhet és kívántam az igazságot. Ebben a pillanatban az történt, hogy a zörgetőnek megnyittatott. És bejött hozzám, és velem vacsorált, és én Ő vele.
Így jött a kemény érzés, kemény gondolat, erős késztetés, hogy abba a vízbe, ami akkor ott felkavarodott bennem, azonnal elsőnek lépjek bele hogy megtisztulhassak, hogy meggyógyulhassak! És hogy történhetett mindez?! Hát úgy ahogy a történetben is, a Bethesda tava történetében, hogy mivel őt beengedtem (tudtomon kívül) oda jött hozzám, ahogy az az ember sem tudta, hogy ki megy oda hozzá, és meggyógyította! Így vette el tőlem Krisztus a függőségem.
Akkor ott a kávé, és cigi fölött ülve mondtam a társaimnak, hogy ez így nem mehet tovább! Ennyire gyenge nem lehetek, úgyhogy szívjátok el ezt a cigit nyugodtan, mert velem nem kell már megosztoznotok rajta!
És hogy honnan tudom, hogy a csábító a kígyó volt és a gyógyító Krisztus?!
Hát onnan, hogy amikor ébren voltam, vagyis éber voltam, sosem estem többé csábításba. Emlékszem, hogy társaimmal akik tovább dohányoztak, elmentünk több ízben is kocsmázni. Olyan is volt, (tudom nem dicsőség, dehát… ezek voltunk) hogy a Tilosból (így hívták azt a kávéházat, ahova jártunk, ma már bank van a helyén) kiittuk a hárslevelű bort. Addig ittuk, amíg egyszer csak közölték, hogy elfogyott. És ilyen mámorban sem tudott megkísérteni ama kígyó!
Ellenben, amikor álomba merültem és nem voltam éber, rögtön jött a kísértés, a csábítás, és a hamis szembesítés, aminek fele igaz volt! Az súgta a fülembe, (és ez sokáig visszatérő álmom volt) hogy én nem voltam képes leszokni a cigiről, még mindig cigizek. Ezt álmodtam még évekkel azután is, hogy Isten kegyelméből megszabadultam a dohányzástól, hogy még mindig dohányos vagyok, és nem tudom letenni a cigit.
Miért mondom, hogy félig igaz volt?! Mert a kígyó alattomos, és a valósággal támad, hogy tőrbe csaljon! Mert a valóság az volt, hogy én valóban nem tudtam leszokni a cigiről, én valóban nem tudtam megszabadulni a függőségemtől! Mert Ő szabadított meg, az élő Krisztus, akit akkor sikerült beengednem!
Vagyis a kígyó ellenem, évekig amaz igazságot próbálta felhasználni, hogy nem tudtam leszokni, és valójában nem is szoktam le!
Ám minden reggel, amikor úgy ébredtem, hogy ezt álmodtam, tudtam, hogy ez nem más volt, mint kísértés! És aki velem volt az erősebb volt! Az az igazság, ami engem a dohányzástól megszabadított, erősebb volt a legnagyobb kísértésnél is. Így nem volt elég ahhoz, hogy amit az igazság felépített, azt a hazugság lerombolja.
És ma már, amikor ezt a cikket írom, kereken 17 éve múlt, hogy nem dohányzom. És lehet, hogy a lélek is azért adta, most erőteljesen, hogy bizonyságot tegyek erről, mert (habár nem jegyeztem meg dátum szerint azt a napot) mintha pont ez a nap lett volna 17 évvel ezelőtt, az, amikor szembe találtam magam az igazsággal, ami először összetört, megölt, majd újjáépített!
Vélemény, hozzászólás?